Helyes blog
Hírek, érdekességek, helyesírási kérdések

Japán kommunikációs stratégiák 2. Amit eddig (még) nem tudtunk az aizuchiről

Érdekességek
2016. május 23. 12:00 | Németh Margarita

Előző cikkünkben bemutattuk az egyik jellegzetes japán kommunikációs stratégiát, az aizuchit. Mostani posztunkban további érdekességeket olvashatnak a témáról.

Előző, aizuchiről szóló cikkünket azzal fejeztük be, hogy akármennyire is félrevezető lehet, az aizuchit nem használhatjuk az egyetértés vagy egyet nem értés kifejezésére. Ez (mármint az egyetértés vagy egyet nem értés kérdésköre) különösen sok félreértést okozhat egy külföldi nyelvtanulónak, turistának vagy akár japánokkal japánul tárgyaló üzletembernek is. Ugyanis az ’igen’ vagy ’értem’ állandó ismételgetése nem szükségképpen jelent egyetértést is. Könnyen megvezethet egy nem aizuchikultúrából érkezőt, ha a hallgató folyamatosan bólogatva és mosolyogva hajtogatja, hogy ’igen, igen, igen’, pedig mindezzel valójában csak azt szeretné jelezni, hogy figyel, jelen van és aktív hallgatói viselkedést tanúsít, ahogy azt elvárják tőle, nem pedig azt, hogy egyet is ért az elmondottakkal. Nyilvánvalóan a japánokkal is előfordul néha, hogy nem értenek egyet valamivel, csak ezt nem a nyugaton megszokott módokon mutatják ki, ami összezavarhatja az európai vagy amerikai beszélgetőpartnert. A japánok igen ritkán (szinte soha) nem használják a ’nem’ szót és elkerülik a direkt elutasítás minden formáját, de az aizuchi erre a problémára is megoldást kínál, hiszen egy kultúrában, ahol ennyire fontosnak tartják az aktív hallgatást, annak elmaradása már jelzésértékű lehet. Vagyis ha egy japán partnerrel való beszélgetés során elmarad az annyira várt aizuchi és ez többször is előfordul, nagyon valószínű, hogy a hallgató így akarja kimutatni az ellenérzését vagy egyet nem értését.

Korábbi cikkünkben arra is kitértünk, hogy a japán backchanneling (nyelvészeti terminus: aktív hallgatói tevékenységet jelent, melynek nem célja átvenni a beszélői szerepet) szokások különösen egyediek. Az eddigieken túl, igazi japán jellegzetességnek mondható a szokatlanul nagy mennyiségű aizuchi használata is. A japán anyanyelvi beszélőkre jellemző a különösen nagy gyakorisággal produkált aizuchi, a hallgatótól átlagosan minden huszadik szótag elhangzása után várhatunk egy igent vagy ühümöt, de ha mást nem is, egy barátságos biccentést mindenképpen. Ez Miller (1991) szerint azt jelenti, hogy a beszélők megnyilatkozásának 2/3-a után feltétlenül el kell hangoznia egy aizuchinek, ami kb. háromszor annyi, mint amennyit egy angol vagy amerikai ember használna. Ráadásul ezeknek több, mint a fele általában a beszélő megszólalása közben és nem utána hangzik el, hiszen a japán kommunikációban semmi gondot nem okoz egy közbevágás, amennyiben az csak az aizuchi, mert ezzel a hallgató csak azt jelzi, hogy nagyon figyel.

A fentiek alapján bátran kijelenthető, hogy kulturális különbség(ek) figyelhető(k) meg abban, hogy egyes nemzetek vagy kultúrák mit tartanak helyes és kívánatos hallgatói magatartásnak. Általánosságban elmondható, hogy a japánok hajlamosak azt hinni a nyugati kultúrában felnőtt emberekről, hogy érzéketlen hallgatók, akik szívesebben függetlenítik magukat a beszélőtől, míg egy nyugati ember számára egy japán hallgató tolakodónak vagy túlbuzgónak tűnhet. De józan ésszel is belátható, hogy ezek pusztán sztereotípiák és nem feltétlenül igazak, a félreértések forrása pedig a kultúránként eltérő „jó hallgató” koncepció. Az aizuchi külföldi szemmel néha idegesítőnek tűnhet, pedig Japánban a kommunikáció sikeressége múlhat rajta. Ezért gondoljunk az aizuchire úgy, mint a harmonikus társalgás alapfeltételére, hiszen egy pengeéles kard, a szamuráj büszkesége is csak az inas és a kovácsmester közös összefogásából és munkájából születhet meg.

Mindazok számára, akik mélyebben is érdeklődnek a téma iránt, álljon itt egy felsorolás az aizuchi leggyakoribb formáival, Iwasaki (1997) csoportosításában:

  • nonverbális kommunikáció (azaz nem szóbeli közlés): bólintás, biccentés, szemkontaktus etc.
  • nem lexikális formák, vokális hangok referenciális jelentés nélkül (egyfajta mormogásként, vagy hümmögésként kell elképzelni ezeket, mindig olyan formákról van szó, amelyeknek nincs külön jelentése; egyes kutatások szerint a japánok által használt aizuchik kb. 68%-a ilyen): n, nn, e, ee (igent is jelent, informális), a, aa, hai (igent is jelent, formális), haa, ha, ho, hoo, hn, hee, un, fuun etc.
  • állandósult és többnyire formális szókapcsolatok, frázisok önálló jelentéssel – zárt csoport: hontou(ni) ‘valóban?’, uso ‘viccelsz!’, naruhodo(ne) ‘értem’, soudesu(yo)ne (formális) / soudayone/soudane ‘úgy van’/ ‘jól van’, sou(nan)desuka (formális) / sounanda/sokka (informális) ‘vagy úgy?’; különböző érzelmi töltésű melléknevek vagy határozószók is ide sorolhatók (pl. sugoi ‘fantasztikus’ hidoi ‘szörnyű’)
  • önálló kifejezések, teljes referenciális tartalommal, bármilyen típusú mondat formájában megjelenhetnek – nyílt csoport: általában ellenőrző visszakérdezések, az elhangzottak megismétlése szó szerint vagy átfogalmazva

Felhasznált irodalom:

Clancy et al. 1996. The conversational use of reactive tokens in English, Japanese, and Mandarin. Journal of Pragmatics. 26, 355–387.

Iwasaki, S. 1997. The Northridge Conversations: the floor structure and the ‘loop’ sequence in Japanese conversation. Journal of Pragmatics. 28, 661–693.

Miller, L. 1991. Verbal listening behavior in conversations between Japanese and Americans. In: Blommaert, J., Verschueren J. (eds.) The Pragmatics of Intercultural and International Communication. John Benjamins: Amsterdam. 110-130.

A kép forrása: benzaiten.hu.

Hozzászólások betöltése...