Helyes blog
Hírek, érdekességek, helyesírási kérdések

Tévhitek a külön- és egybeírásról I.

Nyelvészet és helyesírás
2014. október 7. 10:30 | LZS

Vegyük hát sorba, mik a leggyakoribb külön- és egybeírással kapcsolatos hiedelmek!

Helyesírásunk egyik legbonyolultabb – s ezáltal legnehezebben megtanulható – területe a külön- és egybeírás. A helyesiras.mta.hu portál fejlesztőiként magunk is tapasztaljuk – az érkező felhasználói visszajelzések alapján –, hogy sokszor nem is az okozza a problémát, hogy a nyelvhasználók nem ismerik a szabályokat, hanem az, hogy ismerik, csak hiányosan vagy félreértelmezve. Mint ahogy léteznek úgynevezett nyelvhelyességi babonák (mint például az, hogy a hát kötőszóval nem kezdünk mondatot), úgy a helyesírásban is vannak ilyenek. Ezen tévhitek elterjedése részben sokszor a közoktatás számlájára írható.

A közelmúltban a Facebookon megjelent külön- és egybeírással kapcsolatos kérdőíven azt vizsgáltuk, melyek azok a motivációk, amelyek egybeírásra késztetik a nyelvhasználókat. A válaszokat minden esetben indokolni kellett. Mielőtt sorra vennénk a leggyakoribb külön- és egybeírással kapcsolatos hiedelmeket, nézzük meg, mi az a három ok, amely tényleg oka lehet az egybeírásnak!

  • A jelentésváltozás, amikor a két szó kapcsolatának jelentése több vagy más, mint a tagok jelentésének összege (gyorsúszás ’úszásnem’ – gyors úszás ’sebes úszás’). NB! Jelentésváltozás az is, amikor egy eredetileg jelzői értelemben használt szerkezet szófajt vált, főnév lesz belőle. Például: A gyengén látó barátom látásélessége javult. De főnévként viselkedik ebben a mondatban: A gyengénlátók számára új mobilalkalmazásokat fejlesztenek.
  • A hagyomány, amikor az egybeírást nem indokolja nyelvtani rendszerszerűség, csupán a kialakult szokás miatt írjuk egybe az adott szóalakot. Például: haditerv, jótett, légiposta.
  • A jelöletlenné válás, amikor az alárendelő szószerkezet valamelyik tagjának toldaléka elmarad, s ezáltal összetétel keletkezik (pl. fát vágó → favágó).

Az egyik leggyakoribb tévhit az „egy szó – egy fogalom” téves logikája. Sokszor találkozunk olyan érveléssel, hogy bizonyos melléknév + főnév alakú szerkezetek (pl. rakott krumpli, rántott hús, használt ruha) egybeírandók, mert az adott kifejezés „saját értelmet nyert”, „önálló fogalom”, „tagjai összeforrtak”. Az elképzelésnek van némi alapja: ezeket a kifejezéseket ugyanis többnyire egy szólamban ejtjük ki, a főhangsúlyt az első szótagra téve (ezt hívja a nyelvészeti szakirodalom összetételi hangsúlynak). Ezt a kiejtést azonban nem tükrözi a helyesírás! (Természetesen van, ahol igen, hiszen vannak minőségjelzős összetételeink, amelyek vagy a hagyomány, vagy a jelentésváltozás miatt íródnak egybe: gyorsúszás, légiposta.)

Gyakorta megesik, hogy az ilyen esetekben a nyelvhasználó jelentéskülönbséggel próbálja magyarázni az egybeírás okát: e szerint a logika szerint a *rakottkrumpli jelentené a népszerű eledel nevét, míg a rakott krumpli jelentése nem más, mint olyan krumpli, amelyet leraktak valahová, például a földre. Ez az érvelés azonban nem állja meg a helyét: gondoljunk csak bele abba, hogy ha beszélünk róla, semmiképpen sem hivatkoznánk a krumplira oly módon, hogy: a rakott krumpli. Ilyen esetekben kitesszük a vonzatot (hová? a földre), esetleg befejezettséget jelölő igekötővel is ellátjuk az igét: a földre lerakott krumpli.

A folytatás nemsokára következik.

A kép forrása: helyitema.hu.

Hozzászólások betöltése...