Helyes blog
Hírek, érdekességek, helyesírási kérdések

Japán kommunikációs stratégiák 1. Aizuchi: A hangos hallgatás művészete

Érdekességek
2016. május 9. 14:00 | Németh Margarita

Új cikksorozatunkban vendégbloggerünk a távoli Japánba kalauzol el minket. E heti témánk a kommunikációs stratégiák, azon belül a hangos hallgatás mint stratégia.

A kovácsmester felemelte a kalapácsát és lecsapott. Az inas felkiáltott: – Ó, hát így kell! – és megismételte a mozdulatot. A mester megcsóválta a fejét és újra felemelte a kalapácsot: – Nem, inkább így csináld! – Nahát, szóval így! – felelte lelkesen az inas és újra mindent elrontott. A mester sokáig tanítgatta az inast, felváltva ütötték a vasat, csatt-csatt, zengett a mester ütése, csitt-csatt, így meg az inasé. A kovácsmester és az inas egymást váltogató ütéseinek a japánok nevet is adtak: aizuchi. A kovácsmesterek ideje azonban lejárt, mostanában az aizuchi nem más, mint az egyik legérdekesebb és legkutatottabb japán kommunikációs stratégia neve.

Japánban a kommunikáció olyan, mint egy elegáns és kifinomult kovácsműhely, van benne egy kovácsmester, a beszélő, aki a vezető szerepet tölti be a dialógus során, és van ott egy inas is, a hallgató, akinek egyfajta támogató, de egyúttal alárendelt szerep jut, miközben folyamatosan követnie és figyelnie kell a mester ütéseit. A műhelyben az inas folyamatosan figyeli a mestert, de nem csendben (ahogy pl. egy nyugati kultúrában elvárt lenne), hanem aktívan, hozzátéve a saját maga részét a munkához. A hallgató a kommunikáció során ugyanezt csinálja, figyeli a beszélőt és a megfelelő helyeken beszúr, reagál, hozzátesz valamit a dologhoz és ezzel jelzi, hogy ő is jelen van, részt vesz a beszélgetésben és nem csak egy fadarab, ami véletlenül került oda.

Az aizuchi, a lírikusan fogalmazó Iwabuchi (1961) szerint a társalgások megfűszerezője, nyelvész szemmel pedig az a terminus, amit a japánok használnak azokra a (japán nyelvben) meglehetősen gyakori közbeszólásokra, közbevetett megjegyzésekre egy beszélgetés során, melyek azt jelzik a beszélőnek, hogy a hallgató figyel és érti az elhangzottakat. Más szóval, az aizuchi azokat a rövid szavakat vagy kifejezéseket jelenti, mint pl. az ühüm, ááá, nahát és értem, amit az emberek azért használnak egy dialógusban, hogy megnyugtassák a partnerüket afelől, hogy nem hiábavalóan beszél.

Ez a jelenség természetesen minden beszélőközösség nyelvhasználati szokásaiban megtalálható (habár más helyeken nem aizuchi néven ismeretes), általános nyelvészeti megnevezése: backchanneling. A backchanneling mindig a hallgatói aktív tevékenységet jelenti, és jellemzően nem azért hangzik el, mert a hallgató szeretné átvenni a beszélői szerepet. Azonban beszélőközösségenként minőségi és mennyiségi eltérések is megfigyelhetőek a backchanneling normák között, a japán jellegzetességek pedig különösen egyedinek mondhatók.

A többi beszélőközösséghez képest a japánok sokkal tudatosabban kezelik ezt a jelenséget. Az aizuchi nem csak egy nyelvészeti kifejezés, hanem a beszélőközösség által tudatosan használt, metapragmatikai tudást feltételező népi elnevezés (a metapragmatikai tudatosság nyelvészeti terminus, amely a nyelvhasználóknak a nyelvhasználatukhoz, az interakcióhoz, és az ezeket körülvevő szociokulturális kontextushoz való reflexív viszonyulását fejezi ki). A japán emberek azoknak a társaságát keresik a legszívesebben, akik helyesen tudják alkalmazni az aizuchit és már kicsi koruktól úgy nevelik a gyerekeket, hogy jó aizuchihasználók legyenek. A legprofibb aizuchihasználókra létezik egy külön kifejezés, ez az aizuchi bijin ’aizuchiszépség’, az ilyen ember társasága kész kincs, mert a legoptimálisabb időközönként, a legmegfelelőbb mennyiségű aizuchit képes minden helyzetben produkálni. A metapragmatikai tudást pedig az is jelzi, hogy a kifejezés használata egy, az adott konverzáció sikerességét vagy sikertelenségét taglaló mondatban is teljesen helyes: „Csak aizuchit használtam, de nem ellenkeztem, mégis azt hitte, hogy…”. Ez a mondat azt is megmutatja, hogy az aizuchit csak a megértés jelzésére, és nem az egyetértés vagy egyet nem értés kifejezésére használjuk. Erről részletesebben a cikksorozat következő részében olvashatnak.

Forrás: Iwabuchi E. 1961. Hanashi kiku [Speaking, hearing]. Tokyo: Nihon Hyoron Shinsha.

A kép forrása: http://www.iromegane.com

A szerzőről:

Németh Margarita a Debreceni Egyetem Nyelvtudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója angol nyelvészet programon. Kutatási területe a kísérletes pragmatika, azon belül a bocsánatkérés és a köszönetnyilvánítás beszédaktusának kontrasztív vizsgálata az angolban, a japánban és a magyarban. Elérhetőség: margarita.nemeth@gmail.com.

Hozzászólások betöltése...