Helyes blog
Hírek, érdekességek, helyesírási kérdések

Pontról pontra a pontról 2.

Nyelvészet és helyesírás
2018. február 22. 14:00 | Kozma Judit

Új sorozatunkban az írásjelek történetével és a használatukra vonatkozó mai szabályokkal foglalkozunk. A mostani részben a pont egyetemes történetét folytatjuk Keszler Borbála Írásjeltan című könyve alapján.

Az előző részben a pont korai egyetemes történetét vázoltuk fel, most a középkortól haladunk tovább. Nagy Károly (742–814) írásreformja bevezette a minuscula típusú írást, amelyben a korábbi hármas pontrendszer használhatatlanná vált – a kisméretű betűk mellett a pont háromféle magasságát nem lehetett megállapítani –, ezért Alcuin, Nagy Károly angol tanácsadója, új típusú hármas rendszert dolgozott ki: a rövidebb szünetek jelölésére vesszős pontot (ez formailag hasonlít a mai felkiáltójelre), a hosszabb szünetekére pontot, a mondatzárásra pedig (többféle) pontosvesszőt használt.

A 9. századtól kezdve az írásjelek sokfélesége jellemző, de szinte kizárólag csak a felolvasásra szánt szövegekben, és gyakoriakká váltak a különféle záró írásjelek is: virágok, keresztek, csillagok, díszes kacskaringók vagy pontokból és vesszőkből álló minták. A 12–13. században a latin nyelvű szövegekben ismét a pont vált egyeduralkodóvá, miközben kétféle funkciója alakult ki: a kispont olyan pont volt, amelyet kisbetű követett, tehát a mondaton belüli szünetet jelölte; a nagypont pedig olyan pont volt, amely után nagybetű állt, vagyis a mondatot zárta le. Az ószláv (glagolita és cirill írású) szövegekben az egyszerű ponttal olykor a szavak határát, olykor a szócsoportok együvé tartozását, olykor pedig a szüneteket jelölték; a mondatokat több ponttal vagy egyéb jelkombinációkkal zárták. A finnugor rokon népek korai nyelvemlékei megszakítatlan írással íródtak, és nem tartalmaztak írásjeleket. Ilyen például az első balti finn nyelvemlék (13. sz.), egy villám elleni varázsige részlete, amely cirill betűvel, nyírfakéregre íródott.

Az intonációs-szünetjelölő rendszer a 13–14. századtól kezdve különösen Olaszországban kezdett háttérbe szorulni, hogy átadja a helyét egy differenciált, a nyelvtani szerkezetet is tükröző írásjelrendszernek. Ennek a törekvésnek az egyik élharcosa Petrarca volt; neki tulajdonítják az Ars punctandi című összefoglalást, amelynek négyfokozatú központozási (interpunkciós) rendszere már grammatikai alapú. Az új rendszer megszilárdulásában és elterjedésében igen fontos szerepe volt a könyvnyomtatásnak, hiszen így a szöveghallgatáshoz szokott közönséget fokozatosan felváltották az egyéni olvasók, akiknek a szöveg értelmezéséhez írásbeli segítségre, írásjelekre volt szükségük. Egy olasz nyomdász, idősebb Aldo Manuzio alkalmazta először munkáiban (1495) teljes következetességgel a grammatikai alapú központozást, és ezt a rendszert az unokája, az ifjabb Aldo Manuzio foglalta össze Orthographiae ratio (1566) című munkájában.

Az első nyomtatványok szövegtagolása igen egyszerű volt, később bonyolultabb, többfokozatú rendszerek születtek. A szerzők többsége hármas rendszert követett: egy mondatzáró jellel és két, a mondaton belül használatos jellel dolgoztak.

A grammatikai alapú írásjelhasználatra való áttérés nem mindenhol ment egyszerre, Angliában például még a 16. és a 17. században is arról írtak, hogy az írásjelek a különféle nagyságú szünetek jelölői: a vessző az egyegységnyi, a pont a kétegységnyi, a kettőspont pedig a háromegységnyi szüneté. A 18–19. századra azonban minden nép megalkotta a maga írásjelhasználati szabályait, amelyek több-kevesebb módosítással ma is érvényesek.


Felhasznált irodalom:

Keszler Borbála 2004. Írásjeltan. Az írásjelhasználat szabályai, problémái és története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

A kép forrása: http://www.lambethpalacelibrary.org/

Címkék: írásjelek
Hozzászólások betöltése...